Index – Kultúr – Egy fasiszta gyöngyszem a horvát Adrián

by Kevin | Last Updated: May 16, 2020

A tavalyi nyár legvégén Pulából hazafelé jövet álltunk meg Rašában, ebben a semmihez sem fogható, bánya nélküli isztriai bányászvároskában. Gondoltam, majd megírom jövő májusban, amikor a fél ország az adriai nyaralását tervezi, Isztria amúgy is különösen népszerű idehaza, hiszen a határtól három óra alatt a félszigeten lehet lenni.

Aztán minden kicsit másképp alakult.

Még a mai napig nem tudni, hogy lesz-e egyáltalán horvát szezon? Ha lesz is, milyen településekre lehet elmenni? Le lehet-e térni a tengerpartra vezető közlekedési folyosóról, ha lesz egyáltalán kijelölt folyosó? És lesz-e kedve, pénze, bátorsága az embereknek külföldön nyaralni, még ha olyan közeli külföldről van is szó, mint a horvát Adria? Egy szó, mint száz: garantálni nem tudom, hogy ezen a nyáron a saját szemükkel is meg tudják-e csodálni Rašát, bár a város egy elég fontos út, a Rijekát Pulával összekötő 66-os mentén fekszik, így akár egy egyelőre képzeletbeli tengerparti folyosó része is lehet.

Elég sokat jártam már Horvátországban, ismerem szinte az összes fontosabb tengerparti települést, Raša létezéséről viszont egészen addig nem tudtam, amíg nem értem Dragan Velikić A nyomolvasó című könyvének 214. oldalára.

“Mindahányszor, amikor a Pula és Rijeka között félúton fekvő kis bányászvárost, Rašát érintette, ahol e járat autóbuszai szokásosan pihenőt tartottak, nyugtalanság fogta el. Mintha ketrecbe volna zárva, álombeli képekkel körülvéve. Azon a téren, ahol megálltak, minden szürreális volt. Egy rajzlapba léptek be, nem térre. A tér mindig üres volt, minthogy a közepe helyett a peremére tették a városnak, láthatatlan lakosai útvonalain kívülre. A szomszédos, kisebb, szintén néptelen térrel magas diadalkapu kötötte össze, rajta diadalív és Titót meg a szocializmust dicsőítő jelszavak. Az egész szétnyújtott területet lerekesztő épületek falain az árkádsorok boltívei felett balkonok vízszintesei. Egy filmstúdió díszletei, üres falak rájuk rajzolt ablakokkal meg ajtókkal. Autóbusz érkezésekor a tér megtelt statisztákkal – de ők gyorsan betódultak a vendéglőbe. Balra a vendéglőtől, az épület kiugró részén éjjel-nappal neonfényű betűsor világított:  Raša éjszakai szálláshely. Az emeleti ablakokat mindig sötét függöny takarta.”

A belgrádi író sorait olvasva, az ország történelmét ismerve, az ember valamiféle jugoszláv Sztálinvárosra asszociál; 1948-ig Tito is a sztálinizmust építette, különben is, egy jugoszláv és egy szovjet iparváros bizonyára nagy hasonlóságot mutatott, akár a történelmi szakítás előtt, akár utána épült. Valójában egészen másról van szó. Raša az olasz fasiszta, nem pedig a jugoszláv kommunista építészet terméke.

1937. október 19-én a délelőtt 10 órakor Benito Mussolini elnökletével tartott római minisztertanácsi értekezleten megemlékeztek Guglielmo Marconi, a drótnélküli távíró feltalálójának a közelmúltban bekövetkezett haláláról, majd elhatározták, hogy növelik az olasz katonai attasék számát, három központban népesítik be olasz földművesekkel Etiópiát, az ingóságokra rendkívüli adót vetnek ki a gyarapodó afrikai gyarmatbirodalom védelmi költségeire hivatkozva, valamint döntöttek két új város, bányaipari központ alapításáról: a szardíniai Carboniáról és az isztriai – merthogy a félsziget az első világháború óta Olaszországhoz tartozott – Arsiáról. Az ország ekkorra már nem szorult behozatalra szénből, a két világháború közötti időszak nagy eredménye volt ez. Az arsiai épületek többsége ekkor már állt, nem sokkal később pedig Benito Mussolini jelenlétében az 547 nap alatt megépített várost is felavatták. 

Arsiának nem volt semmilyen történelmi előzménye: eredetileg egy mocsaras völgy volt a helyén, amely a félsziget belsejébe mélyen benyúló tengeröbölre futott ki. A bányavidék fejlődését akadályozó mocsarak lecsapolását egy helyi konzorcium kezdte el 1928-ban, a munka 1934-ig tartott. Az új várost Gustavo Pulitzer-Finali trieszti építész tervezte, aki végig a helyszínen követte nyomon a munkálatokat. Pulitzer-Finali igazi közép-európai családból származott, apja, Pulitzer Géza zsidó származású magyar nagykereskedő a dualizmus idején költözött Triesztbe, a Monarchia akkor legjelentősebb kikötővárosába, anyja, Finály Karolina a bécsi Theater an der Wien színpadán énekelt. Az olasz fasizmusnak 1938-ig nem volt zsidóellenes éle, Mussolinitől távol állt a fajelmélet, ahogy az olaszok nagy többségétől is. Jellemző, hogy az első világháború előtti években három zsidó miniszterelnöke is volt az országnak. Nem volt hát abban semmi szokatlan, hogy az isztriai fasiszta mintavárost egy zsidó származású építész tervezze meg. 

A negyvenes éveinek végefelé járó Pulitzer-Finali elsősorban óceánjáró hajók belsőépítészeként és bútortervezőként volt ismert. A Tér és Forma 1933-ban így méltatta művészetét: “Ahogyan a hajó monumentálisan tagolt külső formája arra van hivatva, hogy az emberben a biztonság és bizalom érzetét keltse, úgy az óceánjáró belső architektúrája Pulitzer szerint a végtelenség monotóniájának érzelmi ellenpontját kell hogy kifejezze: a gondoskodást, a gyöngédséget, a szinte anyai princípiumot a tenger elementáris, lenyűgöző erejével szemben.” Mindez azért érdekes, mert Pulitzer-Finali arsiai épületeiben is vissza-visszaköszön egy-egy óceánjárókról ismert forma, a mozi ablakai egy hajó köralakú ablakai is lehetnének. 

Az új városok az olasz fasizmus kirakatai és egyben leghatásosabb propagandaeszközei voltak, mivel áramvonalas, letisztult modern építészetük látványos és átélhető módon közvetítette a haladás, a racionális szervezettség és a gazdasági fejlődés üzenetét. A fasizmus bő két évtizede alatt új városok tucatjait építették fel, és nemcsak a gyarmatokon, Líbiában és Eritreában, hanem magában Olaszországban is, például a lecsapolt Pontini-mocsarak területén vagy Szardíniában. Arsia ebbe a sorba illeszkedett, de a kisebbek közé tartozott – és soha nem is nőtt nagyra, mivel fejlődése elég hamar megakadt, és ma sem sokkal nagyobb, mint 1940-ben volt, amikor utolsó jelentősebb épületét, a bánya carrarai márvánnyal burkolt előcsarnokú központi épületét átadták. Az 1940-es évek elején a bányában már közel 10 ezren dolgoztak, óvoda, iskola, postahivatal, sportközpont, piac, tűzoltóállomás, szálloda, távfűtőmű, templom és rendőrőrs épült, a Piazza dell’Impero nevet viselő, diadalkapus főtéren pedig ott állt a fasiszta párt és az OND (Opera Nazionale Dopolavoro) munkásszervezet közös székháza, földszintjén a már használaton kívüli mozival.

A második világháború után Isztria Jugoszláviához került, és az olasz lakosság többsége kénytelen volt otthagyni a közeli folyóról Rašára átkeresztelt várost. A szénbánya azonban a jugoszláv ipar számára is fontos volt, ezért a hiányzó munkaerő pótlására közel ezren jöttek, kezdetben kényszermunkás isztriai parasztok, majd bosnyákok. (A lakosság 20 százaléka még ma is boszniainak vallja magát.)

A jugoszláv hatalom a várossal nem nagyon bírt mit kezdeni. Hogy nem lehetett a szíve csücske egy olyan település, amit az első szegtől az utolsóig Mussolini fasisztái építettek, az ennyi évtized távlatából is nyilvánvaló. Az olasz feliratokat és a pártházat díszítő, 3 méter magas harcos-bányász szobrot gyorsan eltüntették, de a lakosság számának leesése miatt új épületekre nem nagyon volt szükség. A város közigazgatási önállóságát reflexből megszüntették, és a közeli Labinhoz csatolták, Raša csak a horvát függetlenség 1991-es kikiáltásával kapott önálló önkormányzatot. Az egyik házon kommunista emléktábla hirdeti: 1950. szeptember 9-én ebben az épületben kerültek az isztriai szénbányák a bányászok tulajdonába, és mindez természetesen nem jöhetett volna létre Tito hősies erőfeszítése nélkül. Mellesleg a várost átszelő út – akár szerette Rašát, akár nem – még ma is a Tito marsall nevet viseli.

A bányászok a tulajdonukat 1966-ban akár a szénporos hajukra is kenhették, mivel a bánya kimerült, az idősebbek nyugdíjazták magukat, a fiatalabbak meg kimentek nyugatnémetbe gastarbeiternek. A manapság alig 1400 fős település egyetlen működő ipari létesítménye a cementgyár, de a többség halászatból, mezőgazdaságból és turizmusból él. Akár jelképesnek is mondhatnánk, hogy a várost átszelő Tito marsall utca a kimerült bánya romos központi épületénél ér véget. (Mellesleg a Rašával egy időben épült szardíniai Carbonia is elvesztette lakóinak nagy részét, ott a hetvenes években zárt be a bánya, a fénykorában 51 ezres városban ma 28 ezren élnek. Raša és Carbonia, a két bánya nélküli bányászváros 2010 óta testvérvárosai egymásnak.)

A szürreális főtér, ahová Dragan Velikić autóbusza megérkezett ma is megvan, a város alkotója előtti tisztelgésül a Gustavo Pulitzer-Finali nevet viseli. És egyáltalán: a bányán kívül minden megvan, mintha még most is a Duce lenne a főnök. Na jó, a vendéglőn már nem a Raša éjszakai szálláshely betűsor világít, a helyet egyszerűen csak Kavana Rašának hívják. Fogatlan öregasszony lebzsel a terasz körül, pénzt kéreget a vendégektől, akik a környékbeli falvakból jöttek vasárnap délelőtti nagybevásárlásra, és vérmérsékletüktől függően előtte vagy utána (esetleg előtte és utána) megisznak valamit. Itt még a templom hajója is inkább emlékeztet bányajáratra, esetleg egy felborult csillére, harangtornya bányászlámpára, a kereszt pedig miből készült, na miből? A bányákban használt sínekből.

A város két részét ez a tér köti össze. Az alsó részén vannak a munkástelepek, a felsőn a vezetőségnek, mérnököknek épített villák. Mindez arra az eszményre emlékeztet, amit a tízes években épült óbudai gázgyári lakótelepek is képviseltek: a házak emberi léptékűek, a lakások tágasak, és mindenkinek járt a saját kert. A lakásokat egy központi távfűtőműből fűtötték, a vezetőknek melegvizes központ fűtés dukált.

A diadalív egykor Mussolini és III. Viktor Emánuel nagyságát hirdette, majd a háború után Tito és a szocializmus dicsőítésére cserélték. Most egyszerűen csak annyi van felírva, hogy SRETNO, ami magyarul annyit tesz, hogy Jó szerencsét! Csak a szén, ugye, az nincs már meg.

(Borítókép: A bánya 1939-40-ben épült egykori főépülete ma elhagyatott rom. Fotó: Tóth-Szenesi Attila / Index)