Hitelek, amelyekre nincs törlesztési moratórium: mi lesz a magyar cégekkel?

by Kevin | Last Updated: April 21, 2020

Online konferenciánkon is foglalkozunk a témával!

A szállítói hitelezésről, mint a gazdaság egyik legfontosabb motorjáról, valamint az ezekre általában piaci védőhálót nyújtó hitelbiztosításról eddig méltatlanul kevés szó esett idáig a gazdaságvédelemről szóló diskurzusban. Pedig a hitelbiztosításnak kritikusan fontos jelentősége van a szállítói láncok működésében, a lokális és globális kereskedelem fenntartásában. A világjárvány kiváltotta hirtelen és jelentős gazdasági sokk miatt megnövekedett kockázati terhelést a hitelbiztosítási szektor csak ideig-óráig képes viselni, a fedezetvállalásukat előbb-utóbb a kockázati környezethez igazítják. Hogy ez miért is jelent akkora problémát, ahhoz érdemes kicsit messzebbről indulnunk.

Hatalmas a szállítói hitelállomány

Minden fejlett gazdaság – így a magyar is – úgy épül fel, hogy a vállalatok működésének, finanszírozásának a bankrendszer mellett a szállítói hitelezés a másik legfontosabb forrása. A magyar vállalatok az MNB 2019 végi statisztikái szerint összesen 11 627 milliárd forintnyi rövidlejáratú hitelállománnyal rendelkeztek. Szintén az MNB statisztikáiból tudjuk, hogy a hazai vállalatok ugyanebben az időpontban 14 500 milliárd forintot meghaladó, áruszállításból vagy szolgáltatás nyújtásból származó szállítói tartozást mutattak ki könyveikben, magyarán beszállítóik ennyivel hitelezték őket. A B2B üzleti világ jellemzően halasztott fizetéses konstrukcióban működik, ezért a cégek részben saját jól felfogott érdekükből, részben pedig kényszerből hitelezőként működnek, hitelnyújtással is foglalkoznak, ráadásul sokszor nagy darabszámú partnert hiteleznek, egyenként is akár nagy összegben. Ennek köszönhetően a cégek egymás közötti (áru)hitelezése egy nagyon fontos motorja a gazdaságnak, és a cégek hitelnyújtási képessége, kockázatvállalási képessége kihat az egész gazdaság működőképességére.  

Mivel döntően rövid lejáratú (jellemzően 30, 60, 90 vagy 120 napos fizetési határidővel rendelkező) hitelekről van szó a vállalatközi kapcsolatokban, és a követelések-tartozások újraképződése a gördülékeny áru- és szolgáltatásforgalom velejárója, e hitelek esetében a folyamatos áru- és pénzforgalom fenntartása, a vállalati cash-flow megtámasztása és válság miatt fellépő likviditási problémák menedzselése az első számú feladat. A hitelbiztosítás fő funkciója, hogy a szállítói hitelezésből adódó kockázatot meg lehessen osztani egy kockázatvállaló féllel, amely üzleti, piaci alapon vállal át kockázatot a vállatoktól és amelyek professzionális kockázatkezelői eszközökkel fel vannak készülve arra, hogy nagy tömegben és nagy összegekben átvállalják a vevők nemfizetési kockázatát.

Magyarország tekintetében a piaci hitelbiztosítók 5000 milliárd forint feletti fedezetállományt tartanak jelen pillanatban is a vállalatok rendelkezésére, praktikusan ekkora nagyságrendű szállítói hitelállományt biztosítanak. Mindezt ráadásul úgy, hogy a (banki) hitelezés fogalomkörében ismert és használt biztosítéki háttér itt jellemzően hiányzik, a hitelbiztosítók nem igazán tudják a portfólió kockázatát mögöttes biztosítékokkal tompítani – hívta fel a figyelmünket Szentirmay Péter, a Magyar Credit Management Szövetség elnöke.

Felértékelődik a faktoring és a hitelbiztosítás

A villámgyors gazdasági sokk hatására a legtöbb vállalat felismerte, hogy szükség van kockázattudatos vállalatvezetésre, professzionális kockázat- és kinnlevőségkezelésre és egy olyan kockázatmegosztási modellre a hitelbiztosítókkal, amelyre akár finanszírozás is építhető. Ma már nem kérdés, hogy miért van szükség hitelbiztosításra – ez a vállalati öngondoskodás alapvető eszköze lett -, sokkal inkább az a kérdés, hogy a későn ébredőknek lesz-e még rövidtávon lehetősége időben elindítani és felépíteni, azaz időben kifeszíteni a saját védőhálójukat – magyarázta Szentirmay.

Ahogy április eleji cikkünkben fejtegettük, felértékelődik ilyenkor a vevőkövetelések hatékony kezelését biztosító faktoring jelentősége, de a szintén piaci alapon működő hitelbiztosítás intézménye is. Feltéve, hogy a kockázatok növelésével a hitelbiztosítók kockázatvállalási hajlandósága is lépést tud tartani, vagy legalább a kockázatvállalás korábbi szintje fenn tud maradni. Ugyanakkor a korábbi, 2008-2009-es válság tapasztalatai, valamint az aktuális hazai és nemzetközi trendek és körülmények azt mutatják, hogy ez nem feltétlenül van így: egyelőre ugyan szelektíven és ágazati fókusszal, de kockázatvállalási limitek csökkentésére vagy törlésére kerül sor annak természetes velejárójaként, hogy a válság következményei túlmutatnak a hitelbiztosítók normál üzleti kockázatain és pénzügyi lehetőségein. Természetesen joggal várja el minden hitelbiztosítást használó vállalat, hogy a hitelbiztosítója a nehéz időszakban is tartson ki mellette a szükséges fedezetvállalással. Ugyanakkor a a hitelbiztosítók alapvető működési modellje az, hogy az ügyféllel szorosan együttműködve a hitellimitek aktív menedzselésével segítséget nyújtson a fizetésképtelen vevők elkerüléséhez. Aligha lehetséges ezt a működési stratégiát követni, ha a koronavírus hatására egész ágazatok rogynak meg és ennek tovagyűrűző hatása más szektorokat is villámgyorsan elér.

Szentirmay Péter szerint nem véletlen, hogy a pandémiára adott első kormányzati intézkedések alapján a témában érintett összes nemzetközi szervezet, például a piaci hitelbiztosítókat összefogó International Credit Insurance & Surety Association (ICISA), vagy az állami export hitel ügynökségeket összefogó Berne Union több más szervezettel összefogva az EU döntéshozóihoz fordult és azonnali beavatkozást sürgetett. Hasonló módon jártak el az egyes országok helyi credit management szakmai szervezetei, így az általa vezetett Magyar Credit Management Szövetség is, amely azonnal párbeszédet kezdeményezett a kormányzattal.

Fennáll a veszélye ugyanis annak, hogy a piaci hitelbiztosítók teherbírása csökken, a recesszió által legjobban sújtott ágazatokban az elérhető fedezetvállalási kapacitás visszaesik. Ez pedig az ellátási láncok (az áruellátás elsődleges fizikai elakadását követő) másodlagos, immár pénzügyi hátterű megakadását okozná.

 A rendelkezésre álló hitelbiztosítói kapacitás visszaesése nem pusztán csak bizalmi deficitet kérdése szállító és vevő között, hanem a vállalati kereskedelem finanszírozását is visszafogja (2018-ban csak Európában 600 milliárd euró nagyságrendű banki finanszírozás alapult valamilyen hitelbiztosítási konstrukción), márpedig a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szerint a globális kereskedelem 80-90%-ához kapcsolódik valamilyen trade finance konstrukció.

Állami szerepvállalás a szállítói hitelezésben

A vállalati banki finanszírozás fenntartása, bővítése érdekében már születtek fontos és szükséges kormányzati intézkedések. Legalább ennyire fontos és szükséges azonban a vállalati (szállítói) hitelezési képesség fenntartása és bővítése is. Mivel ezen képesség fenntartása és bővítése nagy mértékben a hitelbiztosítókon múlik, ezért stratégiai fontosságú lenne olyan állami szerepvállalás, kockázatmegosztási vagy támogatási modell kialakítása, amely vállalati hi
telezési képesség fenntartását és bővítését lehetővé teszi – hívta fel a figyelmet Szentirmay Péter. Ez fontos eszköz lehet a kereskedelmi hitelezés kockázatának enyhítésében és optimálisan kiegészítheti az egyéb gazdaságvédelmi intézkedéseket és válságmechanizmusokat.

A hazai vállalatok szemszögéből a Magyar Credit Management Szövetség szerint hármas célkitűzésnek kell megfelelni:

  1. egyrészt lehetővé kell tenni a hazai vállalatoknak, hogy hitelbiztosítói fedezetvállalással tudják kiszolgálni vevőket, akár itthon, akár külföldön. A vállalatoknak, amelyeknek példátlan gazdasági zavarokkal kell szembenézniük, véges a saját kockázatvállalási képességük, így hitelbiztosítás nélkül sok esetben nem tudják fenntartani üzleti modelljüket, nem tudják kiszolgálni értékesítési piacaikat. Ezzel egyébként azonnal versenyhátrányba is kerülnek azokkal a nemzetközi versenytársaikkal szemben, amelyek – az adott országban esetleg már létrejött állami modellnek köszönhetően – továbbra is hitelbiztosítói védelem mellett tudnak szállítani.
  2. másrészt lehetővé kell tennie, hogy a hazai vállalatokra, mint vevőkre elégséges hitelbiztosítói kapacitás álljon rendelkezésre és így beszállítóik – különösen a külföldi szállítók továbbra is kiszolgálják őket halaszott fizetéssel a biztosítási védelem ernyője alatt. Amennyiben ugyanis a beszállítók az olvadó hitelbiztosítói fedezetek miatt kisebb vevői limitet, rövidebb fizetési határidőt, vagy esetleg előre fizetést írnak elő a magyar vevőiknek, úgy ez nagyon hamar a magyar cégek „kiszáradásához”, a cash-flow-juk felborulásához vezethet,
  3. harmadrészt meg kell oldani, hogy a „későn ébredők”, vagyis azok a vállalatok, amelyek eddig nem dolgoztak hitelbiztosítással, de most szeretnék kinnlevőségeiket biztonságban tudni, azok is – még elfogadható feltételrendszerrel – meg tudják kötni saját hitelbiztosítási szerződésüket.

A piaci nehézségek kezelésére egyre több EU-tagállam állami garanciarendszert léptet életbe nemcsak a vállalati hitelezésben, hanem a hitelbiztosítási piacon is. Előbbi jól működik Magyarországon EU-s összevetésben is, és van is nálunk friss állami ígéret 500 milliárd forint értékben új hitelgaranciák bevezetésére, elsősorban vélhetően az MFB Csoporthoz tartozó Garantiqa részvételével, ennek részletei azonban egyelőre nem ismertek. Ugyanakkor a hitelbiztosításban fellépő kihívásokra egyelőre csak részben reagált a magyar állam, és ezen intézkedések várhatóan nem jelentenek majd teljeskörű, megnyugtató megoldást.

Információnk szerint a Mehib, mint állami export credit ügynökség (ECA) tevékenységi köre kerül hamarosan kiszélesítésre, összhangban egyébként az Európia Bizottság erre vonatkozó felhatalmazásával. Ebben a szerepkörben – átmeneti jelleggel – a Mehib piaci export kockázatok vállalására is jogosítványt kap. Szentirmay Péter szerint ez mindenképpen üdvözlendő és hasznos, hiszen így legalább export relációban részben-egészében pótolható lesz a kieső piaci fedezetvállalás. Ugyanakkor nem jelent megoldást sem a magyar cégek belföldi kockázatainak kezelésében, sem pedig – ami legalább ennyire fontos, ha nem fontosabb – nem ad semmiféle megoldást arra az esetre, amikor egy külföldi beszállító nem kap megfelelő fedeztet a magyar vevőjére.

Más országok már nagyot léptek

Több EU-tagállam, köztük Belgium, Hollandia, Dánia, valamint Németország és Franciaország azonban már lépett. Ez utóbbi kettő már engedélyt kapott az Európai Bizottságtól arra, hogy a koronavírus-járványra való tekintettel állami garanciarendszert működtessen a hitelbiztosítási piacon. Megvizsgálva az állami támogatásra vonatkozó EU-s szabályokat, az Európai Bizottság mindkét tagállam esetében megállapította, hogy a tervezett intézkedések összhangban állnak a tiltott állami támogatásokra vonatkozó szabályokkal, és elősegítik a két ország vállalati szférájának működését, a járvány okozta gazdasági sokkok enyhítését.

Az EU által jóváhagyott és Margrethe Vestager versenyjogi biztos, az Európai Bizottság elnökhelyettes által szignált jóváhagyás alapján az állami garancia mértéke

  • Németországban összességében 30 milliárd euró összegű garanciakeret, amelynek első 5 milliárd euró része megosztott kockázatviselést jelent biztosító és az állam között, az efeletti rész pedig tisztán állami kockázatvállalás,
  • Franciaországban pedig 10 milliárd euró.

Az EU jóváhagyásának persze feltételei vannak, Németországban például

  • a hitelbiztosítók elkötelezték magukat arra, hogy fenntartják a kockázatvállalás jelenlegi szintjét a vállalatok gazdasági nehézségei ellenére,
  • az állami garancia azokra a kereskedelmi hitelekre terjed ki, amelyek az idei évben kerülnek kihelyezésre,
  • a garanciarendszer minden Németországban működő hitelbiztosító számára elérhető, és kiterjed a harmadik országokban vásárolt termékek és szolgáltatásokra is,
  • a garanciáért fizetendő díj elégséges ellenszolgáltatást jelent a német állam számára.

Piaci forrásaink szerint nagy szüksége lenne a hazai vállalati szférának is ilyen intézkedéscsomagra. Nem azonnali nagy összegű állami kiadást, hanem egy fokozatosan kalibrálható és javítható védelmi mechanizmust jelentene a vállalatok számára.

Címlapkép: Shutterstock