Búcsúcsókod még az ajkamon ég, de már újra ölelsz...

Búcsúcsókod még az ajkamon ég, de már újra ölelsz…

Spread the love

Meg szeretném köszönni, hogy vagy. Most, mert tudom, hogy ez az utolsó alkalom arra, hogy megtegyem. Szeretném, ha majd egyszer te is úgy emlékeznél rám, hogy egykor én voltam a másik feled.

Ha ebben a hullámvölgyekkel tarkított pokolban úgy emlékeznél majd rám, amikor ráncos vénemberként ülsz a hintaszékedben a gangon, mint legszebb éveid szerelmére. Életed egyik legkiemelkedõbb szereplõjére, akivel sokszor futottál vakvágányra, valahogy mégsem tudtad soha elengedni. Én csak… nem gyõzök elég hálás lenni, hogy bár pokoli éveket töltöttünk együtt, visszanézve mégis ezek voltak a legfontosabbak. Mert minden egyes percet megérte végigszenvedni.

Mindig tudtam, hogy valami sokkal különlegesebb kapocs van köztünk annál, mint ahogy bárki gondolta volna. És nem hittem hiába. Köszönöm, hogy volt erõm megbocsátani, mikor gyáva voltál velem lenni. És köszönöm, hogy kivétel nélkül mindig elnézted nekem, ha mást választottam helyetted. Olyan meseszerû volt a kettõnk kapcsolata, amilyen csak ritkán adatik meg az életben. Mert egyikünk sem tudott akkorát hibázni, hogy a másik képes legyen õt kizárni az életébõl.

Szeretném megköszönni neked, hogy sziklaszilárd értelmet adtál a veled töltött éveimnek. Hogy annyit bántottál, de mégsem hagytál magamra soha. Akkor sem, ha hosszú hónapokat, éveket töltöttünk egymás nélkül. Életünk legszebb korszakában végigasszisztáltuk a másik életét: hol mint barát, hol mint szerelmes, hol mint szeretõ.

Köszönöm, hogy egyik szerepet sem kellett soha, egy percig sem megbánnom. Köszönöm, hogy arra is megtanítottál, amit olyan nehezen tudtam csak elfogadni: hogy bizony az igazi szerelem is képes õszinte szeretetté szelídülni. Még akkor is, ha a féktelen vonzalom remegõ keze nem engedi el a gyeplõt.

Forrás: Shutterstock

Köszönöm, hogy már látom, tudom, érzem – és végre tökéletesen értem -, miért jöttél te, ha én már nem akartalak látni. És miért könyörögtem én, ha neked nem volt rám szükséged éppen… Sokáig féltem. Sokáig nem tudtam úgy gondolni rád, hogy ne ugorjon görcsbe a gyomrom. Sokáig elhittem, hogy ez most tényleg a végsõ, az utolsó kézfogás. A legutolsó, fullasztóan szorító ölelés, az utolsó boldog mosoly és a legeslegutolsó valódi csók. Aztán minél többször jöttél vissza az “örökre vége” után, annál biztosabb lettem abban, hogy az örökkévalóság épp ezt jelenti.

Meg szeretném köszönni ezeket a keserédes, csodás éveket. A tapasztalatokat, a zokogva, félelemtõl, fájdalomtól üvöltve átvirrasztott éjszakákat. És azt a néhány meghatározó pillanatot az életemben, amelyek által az lettem, aki ma vagyok. Hálás vagyok, hogy ugyanúgy volt szerencsém megjárni melletted a poklok poklát, ahogy a mennyország csodáit is. Hogy a legszebb éveim töltöttem könnyek között, várakozással, mégsem kellett megbánnom semmit sem.

Hálás vagyok minden pici tüskéért, amik a bõröm alá ékelõdtek az évek során. Mert minél jobban fájtak a meg nem élt közös álmaink, annál inkább éreztem, hogy nagyon is élek. Minél több kérdés mardosott belül, annál inkább éheztem a válaszokra.

Mondhatni, a fél életembe került, hogy életem legnagyobb csatájából gyõztesként kerüljek ki. Már tudom a válaszokat, ismerem a miérteket, és rájöttem, egyikünk sem hibázott ebben a történetben. Köszönöm az elmúlt éveket, a megszépült rossz napokat. És legfõképp köszönöm, hogy értelmet adtál az életemnek, és ezáltal gyönyörû gyémánttá formáltad a lelkem.

Forrás: Shutterstock

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. 🙂

Nyitókép: Shutterstock


Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *