A pap fia, aki trombitával lelkesíti a madridiakat

by Kevin | Last Updated: April 16, 2020

El Chúngaro, azaz Horváth Ambrus Spanyolországban élő magyar zenész. Társaival pár hete még maszkokkal és távgyógyítással poénkodtak egy kamu tévéshow-ban, mára a környezetében is megjelent a járvány. Ettől még a humora nem hagyta el. Interjú.

A napokban kaptam először olyan híreket, hogy közvetlen ismerősök nagyszülei haltak meg. Ez azért már máshogy érinti az embert: mondhatni, most ért el hozzám személyes szinten ez az egész.

 

Évek óta terveztem egy online interjút Horváth Ambrussal, a Madridban élő trombitással, aki El Chúngaro néven balkáni zenéket játszik, koncerteket szervez, és egy patinás helyi krimó csaposa. Most különös és szomorú aktualitást adott a tragikus spanyol koronavírus-helyzet, a kijárási tilalom, és a kérdés, hogy vajon mit tud kihozni egy ilyen helyzetből valaki, aki normális körülmények között a vendéglátásból és a zenélésből él. Skype-on beszélgettünk.

* * *

Miért pont Madrid?

2003-ban mentem el Magyarországról, elegem volt abból, hogy hiába dolgoztam, hó végére semmi pénzem nem maradt, ráadásul a sok munka miatt nem volt időm gyakorolni, pedig nagyon szerettem volna több időt szánni a zenélésre. Először Berlinben éltem, az volt a terv, hogy évente váltok várost és országot. London, Amszterdam, Párizs is a célpontok között volt, csak aztán máshogy alakultak a dolgok: Berlinben megismertem a nagy szerelmemet, egy spanyol nőt, és egy év múlva Madridba költöztem vele. 2004 volt, még nagyon az EU-csatlakozásunk elején, nehéz volt legális munkát találni, ráadásul a spanyolok alig-alig beszéltek angolul. Elég sanyarú volt a helyzet, de ott ragadtam.

Miért?

Egyrészt a lány miatt, másrészt mert nagyon megtetszett a város: szuper a klíma, sokszínű és pezsgő a zenei élet. A madridiak hihetetlenül jó fej, nyitott, közvetlen emberek, ráadásul a multikulturális környezetben hamar sok külföldi barátom is lett.

És magyarok?

Még az iWiW-en kezdtem el madridi magyarokat keresni, és 2006-tól már a helyi civil életet szerveztem, heti, havi találkozóink voltak éveken keresztül. Szuper közösség alakult ki, számíthattunk egymásra, ha valakinek nem volt munkája, lakása vagy csak bármilyen információra volt szüksége. Részben velük csináltuk meg a madridi magyarok Facebook-csoportját, ami a mai napig rendkívül aktív, és sajnos most nagyon nagy szükség van arra, hogy egymást segítsük, például a spanyolul még nem beszélőknek lefordítgatjuk a legfontosabb tudnivalókat a járványról, a kijárási korlátozásokról.

Magyar esteket szerveztem a kocsmában, ahol dolgozom: kilencvenéves, patinás, de egyszerű hely, ahol először törzsvendég voltam, aztán három éve elkezdtem melózni. Ez a civil munkám a zene mellett – és elég nagy szerencsém van, mert a főnököm a rajongóm is egyben, aki beáll helyettem csapolni, ha nekem épp koncertem van. Persze most épp se kocsma, se koncert nincs.

Fotó: Horváth Ambrus

Magyarként balkáni zenét nyomtok Spanyolországban. Hogy találtad ki ezt a koncepciót?

2006-ban már csináltunk egy zenekart egy francia sráccal, de ugye a zenélés olyan, mint a párkapcsolat: nem mindig egy irányba tartunk. Idővel párhuzamosan létrejött a Million Dollar Mercedes Band, a balkáni zenét játszó bulizenekar, ami azért is érdekes, mert ennek a zenének nem igazán van képviselője itt Madridban, így kábé mi vagyunk itt a stílus fő képviselői.

2014-ben kitaláltam magamnak az El Chúngaro művésznevet, stúdiózenészekkel veszem körül magam, az alapfelállás mellett beugró zenészek is rendelkezésre állnak, így mindig az jön el a koncertekre, aki épp ráér. Főleg spanyolok alkotják a zenekart, de a tágabb felállásban van svájci, amerikai, nigériai srác is.

El Chúngaro? Ez egy szójáték?

Igen, a húngaro ugye magyar, a chungo pedig egy szleng jelző, például ha sétálunk hajnali háromkor a Népszínház utcában és az éjjel-nappali előtt hangoskodás van, az lehet chungo. Emberre is mondhatják: nem feltétlenül bűnözőt jelent, de biztos, hogy valami zűr van vele. Így az El Chúngaro talán leginkább szerethető betyárt jelent. De van egy másik művésznevem is.

Na!

Hijo del Cura, azaz A Pap Fia. Amikor bemutatom a zenekart, mindig mind a kettőt mondom. Apám tényleg katolikus pap volt, anyámat is a parókián ismerte meg, filmbe illő sztori. A Pap Fia névre mindenki azt hitte, hogy kitalált, merthogy amúgy is ilyen kusturicás abszurdak a koncertjeim. Ja, és van egy balkán fitneszedző alteregóm is, Yogi Atila.

Fotó: Horváth Ambrus

És akkor most online bazseváltok?

Hat éve szinte minden hónapban játszunk egy 180 fős klubban, és március 14-én is lett volna egy klubkoncertünk, de 11-én hirdették ki a szükségállapotot. Viszont adódott előtte egy lehetőség, hogy egy hangtechnikai iskola hatalmas tévéstúdió-szerű helyén rögzíthettünk egy koncertet. Február 26-án vettük fel, amikor már lehetett olvasni arról, hogy terjed a járvány, így maszkban léptünk fel, és eljátszottuk, hogy ez igazából egy tévéshow, amit az ENSZ megbízásából egy bunkerből közvetítenek a világnak, és miközben a kutatók fejlesztik a vakcinát, én a képernyőn keresztül gyógyítom az embereket. Február 26-án még úgy gondoltam, hogy ez egy vicces, eltúlzott disztópia lesz, de mire március 14-én kikerült az internetre, kiderült, hogy ez a realitás.

Mikor érezted először, hogy kezd komolyra fordulni?

A magyar pesszimizmus azért megvan bennem is, így már február közepén foglalkoztatott a dolog, de azt nem hittem volna, hogy ez lesz belőle, és hogy ennyire gyorsan történik majd minden. A koncertre készülve csak poénból agyaltam ilyen dolgokon, aztán március 14-én már volt ezer megbetegedés itt Madridban. Sokat beszélünk itt a magyarokkal arról, hogy miért pont Olaszországban és Spanyolországban tarol ennyire.

A sok hivatalos magyarázat mellett biztosan közrejátszik az is, hogy mindkét országban nagyon közvetlen emberek laknak, a testi kontaktus is sokkal gyakoribb. Itt az utolsó szabad napokban még dolgoztam a kocsmában, lementem a kedvenc helyemre, ahol még mindig viszonylag sokan voltak. Ugyan már terjedtek a vicces mémek a vírusról, és téma volt az emberek között, de inkább csak egy ilyen furcsa felfokozott euforikus állapotnak nevezném, mintha ez az egész csak játék lenne. De talán tudat alatt éreztük, hogy valami nagyon hamarosan megváltozhat.

És milyen most a helyzet?

Kritikus. Az adatokat ugye mindenki tudja. Először mindenki úgy gondolta, hogy ez az egész csak az idősekre veszélyes, mindenki máson könnyen átmegy, de van intenzív osztályon dolgozó ismerősöm, aki elmondta, hogy ez azért nem teljesen így van.

Sok fiatalban nincs meg a veszélyérzet, arról nem beszélve, hogy mindenki lehet hordozó.

Sokan akkor szembesülnek a helyzet súlyával, amikor az ismerősei között is megjelenik a fertőzés, vagy rosszabb esetben haláleset, nem?

Nekem több negyven körüli ismerősöm is elkapta, otthon vészelték át a betegséget, de borzasztó állapotban voltak: magas láz, izomfájdalom, légzési nehézségek – nagyon kínlódtak. A napokban kaptam először olyan híreket, hogy közvetlen ismerősök nagyszülei haltak meg. Ez azért már máshogy érinti az embert: mondhatni, most ért el hozzám személyes szinten ez az egész. A legrosszabb, hogy a rokonok el sem tudnak búcsúzni a családtagoktól, mert a kórházban is látogatási tilalom volt, és a temetések is úgy zajlanak, hogy elhamvasztják a halottakat, aztán egy hónap múlva tud majd a család bármit is csinálni. Így még nehezebb feldolgozni ezt az egészet.

Az intenzíven dolgozó ismerőseid mit meséltek az állapotokról?

Itt is az a helyzet, hogy amíg nem vagy nagyon rosszul, nem mennek ki hozzád csak úgy tesztelni.

Akkor jön a mentő, ha már olyan rosszul vagy, hogy be is kell vinnie.

Madridban most érte el az egészségügy a kapacitások határait, egyre kevesebb a szabad ágy, szelektálniuk kell az orvosoknak, hogy kit tegyenek lélegeztetőgépre. Spanyolországban sincs mindenhol elég védőfelszerelés, sok helyen esőkabát vagy zuhanyzósapka jut az orvosoknak, nővéreknek, még rosszabb esetben szemeteszsákot húznak fel.

A koronavírus okozta megbetegedésben szenvedőknek kialakított szükségkórház a madridi Ifema kongresszusi és kiállítási központban. Fotó: Juan Carlos Lucas /NurPhoto /AFP

A helyi maradjotthon-kampány milyen hatásfokkal működik?

Mindenki máshogy kezeli – erre is igaz, amit az előbb beszéltünk, hogy amíg nincs személyes érintettség, addig nem veszik annyira komolyan. Itt is gondot okozott, hogy sokan, főleg a tehetősebbek tömegével mentek a tengerparti nyaralóikba, és a tünetmentes fertőzöttek vitték is magukkal a vírust. Ez az első hetekben nagyban hozzájárult, hogy akadálytalanul terjedt a betegség. És persze komoly konfliktusokat okozott a helyiekkel, akik próbálták rábírni a madridiakat, hogy ha már odautaztak, legalább maradjanak a nyaralókban.

Az ismerőseimmel igyekszünk nagyon komolyan tartani az előírtakat, mondjuk ennél többet nem is tudunk tenni, mint hogy otthon maradunk. Március 14-e óta én legfeljebb hetente egyszer mozdulok ki, akkor is csak vásárolni. De elég komolyan ellenőrzik is a kimozdulókat – itt nincs olyan, hogy valaki csak leugrik cigizni vagy flangál: ismerősök mesélték, hogy a boltból hazafelé megállította őket a rendőr, és be kellett mutatniuk a blokkot.

Hogyan telnek a napjaid a bezártságban?

Egy negyedik emeleti belvárosi lakást bérlek, szerencsére van sok természetes fény, és tudok mozogni is. Kialakult egy napi rutinom, a reggeli tornától a vacsorakészítésig, elkezdtem franciául tanulni egy mobilos alkalmazással, rendezgetem a dolgaimat, készülök elköltözni.

A költözés összefügg a munkahelyed bezárásával?

Felhívtam a főbérlőmet, hogy elmondjam, ne számítson rá, hogy ugyanannyit tudok majd fizetni a lakásért, amennyit eddig. Nekem még szerencsém is van, mert a vendéglátóhelyek bezárása miatt az államtól megkapom majd a fizetésem hetven százalékát, de a jelenlegi árakon sokan nem fogják tudni kifizetni az albérletüket, ez már most látszik. Abban bízom, hogy nyártól már három-négyszáz euróért is lehet majd kislakásokat bérelni. Ha nem, akkor kiveszek egy szobát.

Beszélnek már arról, mikor térhet vissza az élet a városokba?

A legfontosabb most a túlélés: hogy elkerüljük a betegséget és legyen mit kajálnunk. És hogy végre elkezdjenek javulni a fertőzéssel, halálozással kapcsolatos statisztikák. Addig csak annyit tudunk tenni, hogy tartjuk egymásban a lelket.

Hogyan?

A világon mindenhol megjelent az új szokás, hogy az emberek esténként kiállnak az erkélyekre és tapsolnak, zenélnek. Március közepe óta élünk bezárva, azóta minden este nyolckor megköszönjük az egészségügyi dolgozók munkáját; én kitaláltam, hogy minden héten egyszer játszom trombitán egy dalt a szemközt lakó család ötéves kislányának. Egy ilyen kisgyereknek borzasztó nehéz lehet a mostani helyzet. Azóta ő is mindig kihoz magával valamilyen hangszert, szájharmonikát, furulyát, és fújja. Eléggé megható pillanatok ezek, és sok erőt adnak. Örömbombák.

Volt egy végrendeletszerű, de mégis vicces Facebook-posztod a kijárási tilalom előtti napokban, amiben azt írtad, „az egyetlen dolog, ami függőben van, az, hogy személyes okokból megverjek egy bizonyos személyt”. Mik a terveid a járvány utáni világra, azon kívül, hogy megvered ezt a valakit?

Ja, nem vagyok én olyan verekedős fajta, ez csak egy elintézetlen szerelmi ügy: volt egy olasz barátnőm, és egy harmadik személy előhozta belőlem a macsót. De ez csak egy személyes sérelem, semmi komoly. Hogy mit tervezek? Kinyit a kocsma, elkezdek dolgozni, újra találkozom a barátaimmal, összehozom a zenekart. Vagy hazaköltözöm Magyarországra.